Kozmikus zenehallgatás
Amikor először hallgattuk, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.
Nem tudtam mi az, és honnan jön.
Nem tudtam miért. Csak potyogtak a könnyeim és szorítottalak, szorítottalak...
Ma már tudom.
Ilyen, amikor az ember átlényegül a zenével, amikor felemelkedik a földről, és valahonnan a magasból szemléli a világot és önmagát.
Csodálatos élmény, mint egyfajta testen kívüliség.
Több részre tagozódik. Zeneileg nem tudom elemezni, mert magával ragadott, és emocionálisan éreztem csak a hangokat.
Egy lágy bevezetővel kezdődik, ami időt ad arra, hogy ráhangolódj, és érezd.
Majd egy vad, erőteljes és hosszú dobszólam következik.
A mozgás, amire késztet a lüktetés a sokféle dob különböző ritmusban szóló hangja, egy lefelé, egy magadtól való taszítás.
Ütemre dobolsz, és a föld felé tolod a kezed.
Tolod. Magadtól messzire az indulatokat. A félelmet, a bántást és gyengeséget.
Jó hosszan tart, hogy átvedd teljesen az ütemet, hogy érezd az erőt, hogy magad is erős lehess.
Mert erőteljes. Nem erőszakos, de valamennyire akarnokká tesz.
Igen...
Én vagyok...
VAGYOK!
Amikor már szédülsz, és erőtől duzzadsz, megszelídül.
Lírai dallammal ellágyít, engedi, hogy ellazulj.
Hogy érezd a világmindenséget.
Hogy tárd ki karod, befogadásra készen.
Hogy láss mindent.
És én láttam.
Furcsa képek száguldoztak lehunyt szemem előtt, míg egymást átölelve adtuk át magunkat a zenének.
Láttam a skót felföldet, az óceán vakító kékjét, a sivatagot, a sarki jeget, a naplementét, a teliholdat.
Láttam vágtató lovakat, bőgő bölénycsordát, éneklő gyerekeket, nevető boldog embereket.
Láttam magunkat, láttalak Téged. Ahogy mosolyogsz, ahogy kezedbe fogod az arcom, ahogy a szemembe nézel.
Láttam magamat. Ahogy szorítlak, ahogy a hajadba túr a kezem, ahogy nevetek, és ahogy folynak arcomon a könnyek.
Nevettem és sírtam egyszerre.
Mert táncoltunk a szoba közepén a lágy zenére, és megszűnt a világ.
Nem, mégsem szűnt meg, hisz körülöttünk volt a mindenség az egész világegyetem, bolygókkal, emberekkel, állatokkal, növényekkel.

Bólogattak a fák, integettek a bokrok, illatoztak a virágok, csiviteltek a madarak, ugráltak a mókusok, és a vállunkra szálltak a lepkék...

Crescendoval végződik a zene, amitől utoljára felemelkedsz, mint egy szupernova, amikor elhiszed óriás léted, amikor teljes boldogságban elmerülsz a másik szemében....

Nem mint apró porszemek, hanem mint óriások, akik részei ennek a nagy egésznek.

Mint egy látomás, amiben elhiszed végre a tündérmeséket...
09-30-2005