Mindenki egyedül van. Egyedül születünk, egyedül halunk meg. Nem. Mégse. Van valaki, aki mindig velünk van. Születésünk pillanatától.

Egy világos folyosón állok. Honnan jön a fény, nem tudom, ablakot, fényforrást nem látok. Hosszú-hosszú folyosó, és ameddig a szem ellát ajtók sora végestelen-végig.

Bár minden barátságos, mégis borzongok. Mitől a reszkető rossz érzés?

Bölcsődei szoba, hancúrozó gyerekekkel. Mindegyik vidám, önfeledt. A kisebbek járókában gurulva labdával játszanak, a nagyobbak a szőnyegen ülve mesét hallgatnak. De mégse! Egy kislány az ablak alatt ül csendesen hüppögve. Szemei kisírtak, keskeny arca boldogtalan. A dadus hívja magához, -Gyere ide Kriszti, hallgasd te is a mesét. De ő csak fejét rázva sírdogál tovább. Közelebb lépek. Vékony madárcsontú, kétéves forma szomorkás lányka. Megsimogatom szöszke fejét. Nem érzékeli érintésem, csak sírdogál tovább. De, ahogy hozzáérek, hallom, látom, érzem gondolatát. -Anya, vigyél haza, kérlek. Dermedten állok, s nem értem. Az agyamon átcikázó gondolatot elhessegetem. Kifelé indulok, nem tudom mi tévő legyek.

Belépek a második szobába. Óvodai játszó helyiség. A falakon állatkölyök képek, gyerek rajzok. A polcokon játék halmok. Babák, mackók szabályosan rendezetten ülnek, majd kisautók sora, és rengeteg feltornyozott építőkocka. A kisasztalok összetolva, hiszen pihenő idő van. Kinyitható ágyon szuszogva alszanak a picik. Pillangóról, katicabogárról, csokiról, fagyiról álmodnak? Ki tudja. Békés mosolyt látok az arcokon. Egy kislány van csak ébren. A dadus beszél halkan hozzá, hallom elfojtott türelmetlen hangját, -Aludj Kriszti, mert elvisz a zsákos bácsi. Szegény Kriszti négyéves, copfos, sovány lányka. Fülemben hallom reszkető hangját.

-Anya, miért mentél el, rossz itt nekem, anya gyere értem. Gondolataimmal nyugtatom őt. –Pici lányka! Ne félj nem bánt itt senki, csak a dadus ostoba. Menne már a többiekhez, és attól tart kihűl a kávéja. Hunyd be szemed, aludj szépen, s mire felébredsz, anyu jön érted. Engedelmesen lehunyja szemét, és elalszik. Álma nyugtalan. Egy téren áll, és a zsákos ember jön felé. Menekülne, de nem tudja merre, hova. És lám, a padról felállva anyja integet,-Gyere Kriszti, menjünk haza. Elhagyom a szobát, nincs mit tennem.

A harmadik ajtón belépve osztályterem tárul elém. Gyerek zsivaj, széktologatás fogad. Érkezik a tanárnő, mindenki elhallgat. Fiatal, csinos nő, tele feszültséggel. Az okát nem érzem, csak a keserű csalódottságot, a kirobbanni készülő tehetetlenséget tapintom körülötte. Szememmel Krisztit keresem. Tudom hol ül. Középső padsor, utolsó előtti pad. Szomszédja Klári, jó barátnője. A lányok jókedvűek. Igyekeznek viselkedni, és nem egymásra nézni. Ha ezt tennék, mindkettőjükből kitörne a megállíthatatlan kacagás. Okuk ugyan nincs rá, de tíz évesen ez természetes. Házi feladat ellenőrzés. Ő szigorúsága végigmegy a padsorokon, és megnézi, ki, hogyan végezte munkáját. Tudom baj lesz. Krisztihez ér, s mint aki nem hisz a szemének, felemeli a füzetet.–Állj fel. Mi ez a förmedvény? Kérdi. Kriszti feláll. Torkát sírás fojtogatja. Balkezes, és amióta megtanulta a betűvetést képtelen szépen írni. Szálkás, ide-oda dülöngélő minden sora. Csúnyán ír, ő is tudja. De most megsemmisül. A tanárnő a tartalmat nem nézi, első a külalak. Jó tanárhoz méltón a gyereket gúnyos szavakkal kipellengérezi. Az osztály megkönnyebbülve nevet, meg van a mai bűnös, a többi fellélegezhet. Kriszti vigaszt keresve néz körbe, de csak nevetést kap mindenünnen. Ránéz Klárira, ő is kacag, együttérzést nem mutatat. Kriszti szája mozog, de csak én hallom hangját,

Következő szoba, nem is szoba. Kórterem. Kriszti az ablak melletti ágyon fekszik. Még nem ébredt fel az altatásból. Arca sápadt, törődött. Anyja aggódva ül mellette. Gyengéden arcát, homlokát törölgeti. A lány lassan ébredezik, kinyitja szemét, és megkönnyebbülten felsóhajt, -Anya, de jó hogy velem vagy. Mehetek tovább.

Bálterem. Szalagavató bál. A zenekar, keringőt játszik. Szmokingos fiúk, hófehér abroncsos ruhás lányok táncolnak körbe-körbe. Kriszti átszellemülten forog partnere karjában. Vibrál körülöttük a levegő. Csak egymást látják. Megszűnt a világ, csak ketten vannak, és forognak, forognak a teljes szédületig. Hallom Kriszti hangját. -Anya, szeretem őt.

Újabb ajtók. Csak benézek, egyetemi előadó, könyvtár, füstös kocsma, fiúk, lányok, Kriszti velük, közöttük, van. Templom, kórház, iroda. Kriszti hol boldog, hol boldogtalan. Ajtók, s ami mögöttük van. Az életünk. S anyánk, aki féltőn végigkísér.

07-11-2004