Gondolataiba mélyedve lépett az utcára. A szikrázó napsütés elvakította.
Be kellett hunynia a szemét, mert pupillája nem tudott alkalmazkodni a hirtelen éles fényhez. Hunyorogva nézte a délutáni csúcsforgalmat.
Emberáradat, közönyös arckifejezéssel siet a dolgára. Hiába a városban nem történt változás az elmúlt néhány órában.
A világ nem rendült meg, s nem várta őt tárt karokkal. Senki sem törődött vele.
Még az öreg koldus is érzelemmentesen köszönte meg az alamizsnául adott százast.
Gépiesen indult haza. Egyedül élt egy rozzant belvárosi házban.
Szoba-konyha, körfolyosó, közös mellékhelyiségek a hátsó lépcső mellett, kutyaürülékes szemetes utca. De ez nem zavarta. Keveset tartózkodott otthon, szinte csak aludni járt haza.
Amikor belépett a mocskos lépcsőházba, mindig a „szeretlek Juci” felirat akadt a szemébe. Most eltöprengett, vajon ki írhatta a falra, s milyen lány lehet ez a Juci? Szőke varkocsos, szeplős orrú, kicsit molett? Nem kövér, csak épp van rajta fogni való.
Elmosolyodott magában, hisz igazából az ilyen nő volt az ideálja, mégis elvette
Magdát, aki igazi déli típus, fekete, nyúlánk, és kreol bőrén egy darab szeplő sincs.
De most még nem akart számvetést készíteni. Túl friss volt a sokk, túl megrázó.
Még nem volt képes rendezni gondolatait. Egy forró fürdőre vágyott, egy erős italra, s valami könnyed szórakozásra. Esetleg egy ostoba film a tévében, vagy egy könyv, amit csak olvasni kell, s nem igényli a gondolatait.
Felsietett a lépcsőn. Régi szokása volt, pihenő nélkül egy végtében felrohanni a negyedik emeletre. Lihegve nyitotta az ajtót, s magában arra gondolt le kell szoknia a sietségről, komótos kimért léptekre kell váltania.
A lakás a körfolyosóról egyenesen a konyhába nyílt. Nem fordított gondot a lakberendezésre. Otthona nem volt sem egyéni, sem barátságos, sem lakájos. Inkább puritán, ezért igazi otthonnak sem nevezhető. Egy lakás, amiben eszik, alszik az ember.
Most először bántotta ez. Kopárnak, sivárnak érezte.
Felakasztotta zakóját az ajtó mellett lévő fogasra, és a hűtőszekrényhez indult. Persze! Jutott eszébe. Vásárolnia kellett volna. Nem is talált csak kevés száraz sajtot, egy darab avas szalonnát, két tojást, maradék, kőkeményre aszott kolbászt.
Akkor sem megy le a sarki boltba, döntötte el. Nem is éhes. Inkább inna valamit.
A konyhaszekrény felső polcán lennie kell még a sógor főzte, finánc nem látta pálinkából. Elővett egy stampedlit, és töltött. Egy hajtásra itta ki. A méregerős alkohol, maróan száguldott végig a nyelőcsövén. Nem esett jól az ital. Krákogott, majd könnyes szemmel ment a csaphoz, hogy egy korty vízzel öblítse le a házi pálinka rezes ízét.
Bekapcsolta a rádiót. Délutáni kívánságműsor, Zorán énekli bánatos búgóhangon, a szerelemnek múlnia kell.
Nem tudott magával mit kezdeni. Ilyen korán emberemlékezet óta nem volt itthon. Üljön le a konyhában, vagy menjen be a szobába tévézni? Semmihez sem volt kedve. Hívja fel valamelyik haverját telefonon, és menjenek el inni valahová?
Ugyan, délután négykor ki ér rá ilyesmire? Mindenki dolgozik, vagy rohan a bölcsödébe, óvodába a gyerekért, és különben is eltávolodott a barátaitól.
Talán nem is volt soha közeli barátja. Laza haveri kapcsolatok, és Magda baráti köréből házaspárok. Gyerekkora óta zárkózott, befelé forduló emberként élt.
Mégis bement a szobába, bekapcsolta a tévét. Valami szappanopera kétszázsokadik részét adták. Semmit sem értett belőle.
A konyhában szólt a zene a rádióból, a tévében egy agyon festett nő hisztériázott, de egyiket sem érzékelte, gondolatai messze jártak.
Az idén harminc éves.
Koraszülött volt. Nyolc hónapra, másfél kilóval jött a világra. Anyja pincérnőként dolgozott, és az éjszakázás, a dohányfüstös ivóvá lepusztult külvárosi étterem nem éppen ideális munkahely egy várandós asszony számára. Szerencsére létfontosságú szervei már elég fejlettek voltak, így rövid inkubátor élet után szülei hazavihették a kórházból. Nem fejlődött ugyan rohamléptekkel, de hála a gondos orvosoknak, és a korszerű tápszereknek, azért gyarapodott szépen. Életük nem volt felhőtlen. Apja keményen ivott. Fizetésnapokon ki-kimaradozott, s persze nyakára hágott a pénznek. Anyja sírt, veszekedett, majd Péter egyéves korában visszament dolgozni. Először bölcsödébe hordta a gyereket, de egy délutános műszaknál rátelefonáltak, menjen a fiáért, mert az apja ott felejtette őt. Valamelyik kocsmában itta éppen részegre magát.
A nagymama vállalta el Péter gondozását, hogy Erzsébet dolgozni tudjon. Először naponta hozták-vitték őt. Később már csak hétvégekre mentek érte, majd rövid idő múlva egészen a nagyszülőkre maradt a fiú nevelése. Erzsébet elvált, és összeállt egy rakodómunkással, akit az étteremben ismert meg. Apja a válással el is tűnt az életükből. Már az arcára sem emlékezik. Egyetlen fénykép, amit ma is őriz, az esküvői fotó. Egy vidám fiatal pár, boldogan mosolyog a lencsébe.
Erzsébet élete az új emberrel sem lett boldogabb. Ő is ivott, sőt. Lamentáló élettársát időnként férfiasan meg is verte. Egy szűkös lakótelepi lakásban éltek a férfi szüleinél. Az utolsó részeg verekedés után Erzsébet kilépett a hetedik emeleti ablakon. Nem töltötte be még a harmincadik évét. A nagyszülők elsiratták egyetlen lányukat, és azért imádkoztak, hogy fel tudják nevelni az unokájukat.
Péter ekkor hatéves volt. Vézna, szemüveges kisfiú. Orvosi tanácsra abban az évben nem kezdte el az első osztályt.
Szegényesen éltek. A két nyugdíjból nem telt divatos ruhákra, drága játékokra, déligyümölcsre. Mikor már iskolába járt, nagyanyja tízóraira mindig vajas kenyeret csomagolt almával. A kövér és nagyhangú Karikás Feri pedig téliszalámis zsemlét, banánt, narancsot hozott. Óh mennyire vágyott egy szelet szalámira, egy harapás banánra, egy gerezd narancsra. Nem telt rá. Irigyelte és utálta Karikást, mert előtte evett, és valamilyen ürüggyel mindig kidobta az étel felét, hisz cukorkával már előbb teletömte magát.
Ilyenkor Péter szerette volna hanyatt lökni, és a hasára térdelve addig pofozni, míg sírva nem fakad. Elképzelte sokszor, hogy az eldobott banánt hogyan tömné Karikás szájába, hogy ez a dagadt fejű többé ne piszkálja őt. Persze soha nem tett ilyet. Sem ereje, sem mersze nem volt hozzá. Nem voltak barátai, és nem szeretett iskolába járni. Csúfolták. Szinte mindenért. A soványságáért, a szemüvegéért, az öltözködésért. Nem járt szakkörbe, nem sportolt, egészen ötödikes koráig.
Gyermekkora egyetlen beszélgetőtársa, a szomszédban lakó „nagyfiú”, Ádám volt. Amikor felső tagozatos lett, Ádám, a gimnáziumot kezdte. Egy szombaton a kertben beszélgetésbe elegyedett a „kiskölyökkel”, és valami barátságféle alakult ki kettőjük között. Péter felnézett Ádámra, és elfogadott mindent, amit mondott vagy tanácsolt.
Most is úgy érzi, élete meghatározó egyénisége volt. Az ő könyveit olvasta, az ő unszolására kezdett el verseket írni, és Ádám volt, aki bevitte az egyesületbe.
-Ide figyelj kölyök -mondta Ádám, meddig akarsz ilyen anyámasszony katonája lenni? Mitől félted a tésztán hizlalt izmaidat, hisz olyan vállas vagy, mint egy vízisikló? Elviszlek, megtanítalak dzsúdózni. Férfias, erőt, fegyelmezettséget adó sport, nem csapatjáték, ahol másra vagy a siker érdekében utalva. Itt csak magadra számíthatsz. Test a test ellen, erő az erő ellen, ész az ész ellen. Ez az igazi kihívás, és a nekünk való igazi férfias sport.
Péter élete megváltozott. Falta a könyveket, naponta járt az edzőteremre. Otthon volt a tatmin. Mire nyolcadikos lett, súlycsoportjában a házi bajnokságon első helyezett lett, pedig az egyesület egyik reményteljes üdvöskéje volt az ellenfele. Még mindig zárkózott volt, de értelme kinyílt a világ felé, vézna teste izmosodott.
Gimnáziumba készült ő is, de nagypapa halála miatt le kellett mondania erről. Szakmát akart tanulni, hogy mielőbb dolgozni tudjon, ezért szakközépiskolába iratkozott. Nagyapja nem betegeskedett túl sokat. Kegyes volt hozzá a sors, megkímélte a tüdőrák okozta hosszú fájdalmas haláltól.
Megszomjazott, s kövülten nézett az órájára, mindjárt nyolc.
Kiment a konyhába. Elzárta a rádiót, és hosszasan engedte a vizet a csapból. Ivott egy nagy pohárral, és a konyhából leválasztott fürdőszobába ment. Gépiesen vetkőzött, és beállt a zuhany alá. Megengedte először a hidegvizet, majd jó melegre állította hőfokot, és sokáig verette testét a vízsugárral. Fürdőköpenybe bújt, és megnézte arcát a tükörben. Borostás, nyúzott, sápadt volt. Megmosta a fogát, és bement a szobába. Visszaült a fotelba, és próbált a hírekre figyelni.
Robbantás, bombázás, megölte, elgázolta, a szokásos realista vérfürdő felvételei villództak a képernyőn.
Emberiség hova tartasz? Villant át az agyán, majd csatornát váltott. Népszerű show-műsor, népszerű show-man, rengeteg reklámmal tűzdelve. Ez legalább nem zavarja a gondolatait.
Műszaki középiskolába ment. Szinte csak fiúk jártak oda. Nem őriz megrázó emléket ezekből az évekből, nem kötődött életre szóló barátság sem. Csak úgy elvolt, és csak úgy eltelt a négy év. Ádám már egyetemre járt, és komolyan udvarolt élete nagy szerelmének, így kevés ideje jutott Péterre. Szinte csak az edzéseken találkoztak.
Jó eredménnyel érettségizett. Egy műszereket gyártó cégnél helyezkedett el. Dolgozott, edzésre járt, olvasott.
Ennyi volt az összes időtöltése. A főiskolára Ádám beszélte rá, anyagot is hozott, amiből készülhet a felvételire.
-Informatika öcsém, az a jövő, és az igazán neked való pálya kisfiam. Veregette szeretettel hátba Ádám.
-Nem lesz könnyű, nappal dolgoznod, este tanulnod, de hidd el, megéri.
Igaza volt. Péter egyszerűen szerelmes lett a számítástechnika világába. Dolgozott, előadásokra járt, tanult. Kevesebbet járt edzeni, szabadidejét a főiskolán a gépteremben töltötte.
Itt ismerkedett meg Magdával is. Ő vegyészhallgató volt. Megbabonázta a lány szépsége, és esze. Élete első igazi szerelme volt, ha nem számítjuk az első osztályból a szeplős Rozikát, aki viszont a Kis Palit választotta, vagy ötödikben a vörös hajú Melindát, aki szintén másba szerelmesedett bele.
A váláskor Péter nem is tudta eldönteni, vajon Magda szerette –e valaha, vagy csak a jó kiállású, sportos fiú lángoló érzelmei imponáltak neki, hisz igazán romantikusan udvarolt. Verseket írt Magdának, a randevúkon virággal várta.
Szegény nagymama, az államvizsgáját nem érte meg. Nem volt beteg, csak fáradt, és elhasznált. Egy nap elindult a boltba, de nem ért oda. A mentőket kihívták a járókelők, de nem tudtak segíteni rajta.
Péter nagyon megrendült. Senkije sem élt már ezen a világon. Talán még apja, de róla semmit sem tudott.
Megkérte Magda kezét. Csendes, szolid esküvőt tartottak. A vőlegény tanúja, természetesen Ádám volt. Nászútra nem mentek, nem telt rá. Magda egy vegyipari cégnél helyezkedett el, mint vegyészmérnök, Péter ugyanott lett felelős másodmagával, az egész komplexum hálózatáért. Ideális volt minden, boldogan éltek.
Boldogan éltek? Kérdezte magától később Péter. Akkor még talán. Másfél év múlva megszületett Beatrix. A fellegekben járt akkoriban. Felülmúlhatatlan volt az érzés, hogy egy gyönyörű kislánya van. A nagyszülőktől örökölt kis házat eladták, és vettek egy modern kényelmes lakást. Péter sokat dolgozott, hogy legyen pénz bútorra, hiteltörlesztésre, és egyáltalán mindenre, amire csak szüksége lehet a feleségének, és a kicsi
Beának. Magda sokat volt egyedül a gyerekkel, és nem elégítette ki, hogy egy csöppség töltse ki napjának huszonnégy óráját. Morcos, szótlan, depressziós lett, szinte minden este veszekedett Péterrel, amiért az nem veszi ki részét a házimunkából, a gyereknevelésből, amiért keveset van otthon. Másodállását nem mondhatta fel, mert akkor nem tudták volna fizetni a kölcsönt, de kímélni akarta Magdát, ezért, amikor a munkából hazaért, elmosogatott, kimosta a pelenkákat, megfürdette, megetette, lefektette a kicsi Beát.
Magdának addigra, már ez sem felelt meg, döntött. Bea bölcsödébe megy, és ő újra dolgozik. Nem élet ez neki. Ez nem az ő élete. Péter bárhogy kérte, hajthatatlan volt. Akkortájt romlott el minden. Reggel az anyja vitte a gyereket a bölcsödébe, délután ő ment érte. Otthon játszott a kislánnyal, mosott, esetleg főzött vagy takarított, míg a felesége haza nem ért. Magda egyre később járt haza, egyre mogorvábban. Szótlanul vacsoráztak, némán bújtak aludni az ágyba. A hétvégék is keserűek voltak. Addigra már szinte az egész háztartást Péter vezette, és mint egy házsártos férj, Magda mindent kritizált, mindenben hibát keresett és talált. Feszült és türelmetlen volt, nem találta a helyét. Péter nem tudta mi a baj, mit tehetne még, hogy felesége boldog legyen. Mindketten alig várták a hétfő reggelt, hogy mehessen ki-ki a munkájához. Bea alig töltötte be a második életévét, amikor Magda bejelentette, beadta a válókeresetet.
Akkor összedőlt a világ. Péter természetével ellenkezett egy botrányos válóper, pedig addigra tudta már az okot. Eladták a lakást, kifizették a kölcsönt, és Péter a neki jutó pénzből vette ezt a lepusztult szoba-konyhát. Azóta itt él. Egyedül.
Csak a hétvégék éltetik, akkor együtt lehet a kislányával. Bea most hatéves, ősszel kezdi az első osztályt.
Ma kórházban volt. Tegnapra visszarendelték a tüdőgondozóba. Az orvos csak annyit közölt vele, hogy a papírokkal menjen a kórházba, keresse Kalász főorvost, aki várni fogja. Egy lezárt borítékban adta oda a leleteket. Aznap éjjel nem aludt. Rettegett a lehetőségtől. Ma, Kalász főorvos megvizsgálta. Részletesen kikérdezte, és a kapott leleteket hosszasan tanulmányozta. Torkát köszörülve közölte e megmásíthatatlant.
Előrehaladott tüdőrák.
A többit már nem hallotta. Nem emlékszik hogy került ki a kórházból. Csak arra eszmélt, hogy a szikrázó napsütés elvakította, és az emberek közönyösen siettek dolguk után.
Nem tudja, mennyi ideje van hátra. Nem tudja, milyen szenvedésben lesz része.
Nem tudja, mit tegyen. Holnap bemegy dolgozni.
Amíg nem muszáj, a munkahelyén nem közli senkivel.
Magdának viszont el kell mondania.
Ádám. Fel kell hívnia Ádámot, és még valami.
Megkeresi az apját. Ha még él, meg kell találja.
01-19-2004 |