Egy alapítvány tartja fenn, a fedél nélkül élőknek, a kilencedik kerület rehabilitálásra váró középső részében.
A szociális munkások, türelmesen, szakszerűen gondoskodnak a betérőkről.
Ételt adnak, ruhát osztanak, hajat vágnak, sebet kötöznek, gyógyítanak, ha kell.
Lehetőséget biztosítanak tisztességes fürdésre, mosásra, tévézésre, újságolvasásra.
Megteremtették azokat az egyszerű és hétköznapi körülményeket a hajléktalanoknak, amivel otthontalan lévén, ők már jó ideje nem rendelkeznek.
Persze, ez átmeneti állapot, hisz a melegedő csak napközben látogatható, estére ki, ki, mehet megszokott búvóhelyére.
Talán nem csak rám jellemző, de változó az úgynevezett szociális érzékenységem.
Van, akivel együtt tudok érezni, és van, aki csak szánakozást, taszítást vált ki belőlem.
Szeretném megírni egy sorozat keretében ezt a hullámzó érzetet, amit maguk a fedél nélkül élő emberek generálnak bennem.
Párok, magányos férfiak és nők, akiknek meghatározhatatlan a koruk, és ránézésre néha még a nemük is eldönthetetlen.
Van, aki teljesen ápolatlan, elhanyagolt, és olyan is van, aki őriz még valamit emberi méltóságából, s a lehetőségekhez képest rendezett a külseje.
A pár, akiket ma megfigyeltem, mindig rendezett ruházatban tűnik fel.
A férfi arca sötétvörös a mértéktelenül fogyasztott alkoholtól, de borotvált.
Kabátja, sapkája egyszerű, kopottas, de tiszta.
A nő, magasságához képest kórosan sovány, elvész hófehér dzsekijében és a világoskékre mosott farmernadrágban. Szolidan divatos az öltözete.
Arcuk mélyen barázdált, ráncokkal teli, törődött, a hidegtől cserzett.
Mozgásuk lassú, és vontatott, mint az aggastyánoké. Nem kerülik ki az eldobott szemetet, sem a fal mellől kanyargó gyanús nedvességet. Nem tesznek felesleges lépést, vagy mozdulatot, beosztóak az energiájukkal. Lakonikus, beletörődő az arckifejezésük, de a nőn érzékelhető a tartás. Táskáját könnyedén a vállán viszi, egyenesen jár, még akkor is, ha öreges-csoszogósan, Láthatólag ő tartja a lelket a férfiban. Néhány méter után megállnak az utcán, az ember szól valamit, és az asszony előveszi retiküljéből a műanyag flakont, félig tele borral. A férfi iszik néhány kortyot, majd visszaadja, s elindulnak újra.
Egy pár az utcán. Koruk meghatározhatatlan, kinézetre hatvan, valójában negyven körüliek lehetnek.
Mennek lassan. Nem sétálnak komótosan, nem beszélgetnek.
Csak mennek egymás mellett, mint akik beletörődnek, elfogadják a megváltoztathatatlant.
|