Metrón utazom. Állok, és könyvem olvasom. Nem zavar a tömeg, nem jut el hozzám a lárma, elmélyedek a mondatokban. Egyszer csak hangot hallok.
Férfihang szól hozzám, - Szia itt vagyok.
Körülnézek, keresem a hang forrását. Előttem mosolyszemű ember áll.
Kérdezem, - Ön szólt hozzám? Némán fejét rázza.
Ki beszélne hát velem? Nézem az arcokat, körben mogorva, közönyös tekintetek, egyikük sem lehetett. Akkor mégis ki az, aki köszönt nekem, s jelenlétét jelezte?
Lefelé kalandozik pillantásom a lábak vonalában, s igen, egy gyermek ül kocsijában.
Apró pici fiúcska, nagy szemekkel mosolyog rám.
S megint hallom a hangot, - Igen, itt vagyok. Nehezen találtál rám.
Ekkor ezernyi kérdés fogalmazódik fejemben, szólnék én is hozzá, de már távolodik. Anyja húzza kiskocsiját, s a szerelvény indul tovább.
Én ott maradtam fel nem tett kérdéseimmel, s az ajtók bezáródtak.
Legközelebb talán aggastyán, madár, vagy felhő képében mosolyog rám, szólít engem.
Remélem, egyszer jut ideje megválaszolni a kérdéseimet.
03-01-2004 |