Itt élünk.
A senki földjén, a városon kívül, egy ligetes részen építettük fel a kalyibánkat.
A hegyen. Élni kell valahol.
Fából tákoltuk össze, kartonpapírral béleltük, fóliával védekezünk az eső ellen.
Ritkán háborgatnak minket itt, csak télen van iszonyatosan hideg.
Megfagy minden. A fejünk felett a dermedt fólia darabokban töredezik le saját súlyától, a deszkák rései közt átfúj a jeges szél.
Hó lepi el a matracot, a takarót, jégcsapok lógnak mindenhol.
Nappal menekülünk innen, de az éjszakákat, azokat nem lehet kibírni.
Hiába rakunk tüzet, nem melegít. Csak izzik a parázs, s a melege azonnal elillan.
Amikor már nagyon nem bírjuk, megpróbálunk valamelyik éjjeli szállásra bejutni.
Néhányszor sikerült is. Jó korán be kell állni a sorba, különben nem jut hely, de míg a sorban állunk, nem tudjuk a napi betevőt megkeresni.
Mégis, jó a szálláson. Fűtenek, van melegvíz. Ritkán tudunk tisztálkodni, s bizony hiányzik.
Legutóbb jó sokáig folyattam magamra a zuhanyból a forró vizet, verte a mellemet, hátamat a durva vízsugár, de nem bántam.
Úgy éreztem, egy élet mocskát mosom le magamról.
Negyven éves vagyok, és jó, ha nem néznek hatvannak.
A nélkülözés megkérgesíti, elhasználja az embert.
Amikor születtem, anyám ott hagyott a kórházban.
Ma sem tudom ki hozott a világra, ki az apám.
Intézetben nőttem fel, tanultam jót, rosszat, Zsiványságot, engedelmességet.
Amikor tizennyolc éves lettem, kitettek.
Mehettem az életbe.
Munkásszálláson laktam, lakatosként dolgoztam teljesítménybérben.
Aztán, megismerkedtem az üzemből egy lánnyal, a kislányával élt, a szüleitől örökölt lakásban.
Szabad szájú, vidám teremtés volt, munka közben sokat tréfálkoztunk, incselkedtünk egymással.
Moziba hívtam, táncolni mentünk, jó volt vele.
Addig, a szomszédja vigyázott a gyerekre. A kislány is megkedvelt, csendes befelé forduló szeretetéhes kölyök volt.
Az anyja szeretett szórakozni, élni a világát, keveset törődött vele.
Mikor összeköltöztünk, azt hittem rendben lesz minden, család leszünk, s élünk csendesen.
Másként alakult.
Az üzemet felszámolták, munkanélküli lettem, így, nem kellettem már a lánynak sem.
A szálló megszűnt, az utcára kerültem.
Aludtam aluljárókban, utcákon, tereken. Helyeken, ahol megtűrtek, zugokban, ahol elreztőzhettem.
Két éve, az ingyen konyhán ismerkedtünk össze Rezsővel, azóta közösen tengetjük az életet.
Együtt építettük fel a kalyibát, az otthonunkat.
Tavasszal és nyáron szeretem. Jó olyankor itt.
Nincs lárma, rendőr, bámuló tömeg.
Illatoznak a rét virágai, dalolnak a madarak, békés és nyugalmas hellyé válik az ócska, düledező kalyiba.
Olyankor nincs is kedvem elmászkálni, élelem után járni, csak ülnék a fűben, a bárányfelhőket nézve, éhesen is, de szabadon merengve.

Tegnap reggel földmérők érkeztek.
Riadtan néztük Rezsővel, ahogy a környéket méricskélték.
Azt mondták, lakóparkot építenek ide.