Későesti órán, hallgat a csend, üresen és némán.
Nézi csak, kíváncsi-elnézően tehetetlen lényem.
Nem szól a száj, de a szavak mégis dörögnek.
Sötét van és hideg.
Nem látom az eget, de nincs égzengés, éji vihar se villámlás.
Csak szavak szórnak hangos szikrákat a fejemben.
Aztán cikázva előtörnek, gomolyognak körülöttem.
Leesnek a padlóra, és nézd csak!
Önálló életre kelnek.
Gurulnak szerte-szét, hangoskodnak, velem pörlekednek.
A lábamnál saját gondolatmorzsáim.
Az asztalon néhány kétely hever, jól megfér mellettük önértékelésem romja.
Boncasztallá válik, ami eddig a munkát szolgálta.
Talán valóban szükséges szétszednem a lényem.
Az embert, akit élek. Szedjük hát ízekre.
Valahol csak meglelem a hibaforrást vagy kódot, ami a rossz működésért felel.
Most már csak az a kérdés, élettelenül vagy elevenen végzem a boncolást?
Kiderül hamarosan.
Ha fájdalommal jár, még élek.
Ha semmit nem érzek, meghaltam már régen.
Hiba.
Hiba.
Mindenhol csak hiba, és mind javíthatatlan.
Fáj.
Akkor élek?
Vagy csak az idegek játéka amit érzek?
A percek napoknak tűnnek.
Az órák megfagytak, és nem mutatnak időt.
Már sehol a csend.
A szavak perpatvara elnyomja őt, s csak néz rám rémülten.
Későesti órán, hallgatnám a csendet…
|