Mondd mi az élet?
Fájdalom és szenvedés.

Mondd hány perc az élet?
Múló pillanat csupán.

Születsz, felnősz, szeretsz, aztán felismered, mindent elrontottál.
Fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel viseled életed tovább.
Mert így neveltek. Így tanítottak.
Vannak még jobb pillanataid, néha elhiszed történhetnek még csodák.
Aztán rádöbbensz. Csodák nincsenek.
Vagy ha mégis vannak, az belülről fakad.
De a belsőd vérzik, sajog és fáj, már nem vársz semmire.
Eltompul a lélek, megfárad a test.
Sorvad az érzelem, fogy az értelem. Üressé, feleslegessé válik minden.
Talán valahol a mélyben pislákol még a lázadás apró csírája.

Nem.
Nem taposhatnak el.
Ébredj, létezel.
Felemeld a fejed.
Nincs benned küzdő szellem, nem csatáztál soha.
Mégis kiállsz a viadalra.
Sebeket ütnek rajtad. Sokat és mélyeket.
De nem maradsz adós te sem.
Csapásra csapással válaszolsz, s már mindketten véreztek.
Jó ideje tart már a küzdelem.
Időnként kapsz egy szusszanásnyi pihenőt. Erőt gyűjthetsz.
Szükséged van rá.
Ellenfeled is erőre kap közben, újra támad orvul, eltalálva leggyengébb pontodat. Összeroskadsz.
Menekülnél, a kiutat keresed.
Nincs stratégiád, nincs védőbástyád.
Egyedül állsz a világban.
Fáradtan, sebzetten, reményvesztetten.
Ordítanál a fájdalomtól, de csak suttogás jön ki a torkodon.
Reménykedsz.

Talán létezik egy erő.
Egy magasabb hatalom, ami megszán végre, s kezét nyújtja.
Felemel a sárból, bekötözi a sebeid, lelkedet gyógyítja.
Átvirrasztott éjszakák, könnyektől lucskos párnák, reszkető sóhajok, talán meghallgattatnak.
Egyszer majd szól hozzád egy hang.
Ébredj fel.
Nyisd ki a szemed, tárd ki a lelked.
Magadba zárkóztál, azt mondod, s eldobtad a kulcsot is?
Nem.
A kulcs benned van.
Nyisd ki az ajtót végre.
Élj, légy önmagad.

Megbékélsz magaddal.
Folytatod a küzdelmet, de már nem vagdalkozol sután.
Megtanultad közben hárítani az ütéseket, s nem nyújtasz támadási felületet.
Meddig tart még?
Nem tudod.
De minden egy pillanat csupán.