Fiaimnak, anyáknapján
Nézlek.
Megrebbenő mozdulataidat, aggódó tekinteted, nézem szűkülő szemed.
Nézlek.
Ahogy ülsz apád ágya szélén tettetett magabiztosan, mű-vidáman.
Nézlek.
Ahogy türelemmel eteted, nyugtatod, törlöd a verejtékét, hűtöd lázas testét.
Nézlek.
Nézem a hátad, a nyakad, roskadozó vállad.
Látom.
Látom a terheket, mit vállaidon viselsz.
Látom, hogy megriadtál, megrettentél a test kínjától, a sebezhetőségtől és a múlandóságtól.
Látom a félelmet a szemedben.
Látom, ahogy kúszik a higany felfelé a skálán, te közben erőt véve magadon kópésan kacsintasz a betegre.
Látom a szemed, benne a szűkölő félelmet, s hetek múltán a megnyugvást, amikor végre jobban lett az apád.
Türelmes vagy, gondoskodó, telve szeretettel.
Türelmesebb, okosabb és megfontoltabb, mint apád valaha volt veled.
Szeretnélek megkímélni, megvédeni, hisz a nyakadba szakadt most betegség, halálfélelem.
Nem védhetlek meg.
Csak reménykedem, hogy hasonló helyzetbe magam, nem kerülhetek.
Reménykedem, hogy csendben, és hirtelen megyek el.
Reménykedem, hogy nem kell látnod agóniám, s csak hírét kapod majd, anyád, békésen ment el.
Anyátok büszke, és boldog.
Mert vagytok. |