Voltak napok, mikor kopogott az ébredés, hasított az idő, dermesztett a nappal, és sikoltott az álom.
Nem én akartam a bánatot a csalódás könnyeit, s nem akartam a kitaszítottságot.
Csak lenni akartam, a magam valójában.
Ki is vagyok?
Talán még ma sem tudom.
Rácsodálkozom magamra, s kérdezem, hol bujkáltál mostanáig.
Hisz te érzel, látsz és gondolkodsz.

Falakat bontottam.
Falakat, ami fogva tart.
Saját falaim ezek, vagy mások emelték?
Mindenkinek megvan a maga köve benne.
Én csak erősítgettem, mert azt hittem ez védelem.
Hogy mi ellen? Leginkább önmagam ellen.
A falak, amik egyre csak nőttek.
Nem dőltek le soha, még akkor sem, amikor azt hittem már átlátok felettük.
Káprázat volt csupán vagy délibáb, de nem a valóság, ami feltárult mögüle.

Falak, amik nem is léteznek csak képzeletemben. Voltak napok, s ma vannak.
Jók, kicsit rosszabbak, vagy még jobbak, váltakozva.
De élem a napokat.
Nem átélem, hanem megélem.
Nem túlélésben gondolkodom.