Magányosan élt, ettől boldogtalan volt.
A magány, furcsa módon jelentkezett. Felnevelt két gyereket, akik élték önálló életüket. Büszke volt mindkettőre, s igyekezett nem rájuk akaszkodni, nem terhelni őket.
Volt még férje, csak kicsit több, mint egy hivatalos papíron.
Házasságuk folytonos válságok és harcok között telt, s mire a gyerekek felnőttek, belátta, nem tud megöregedni ez mellett az ember mellett.
Nincs közös szavuk, másképp gondolkodnak, s a problémák megoldása, a pénz előteremtése mindig az ő feladata volt, maradt, és a lesz a jövőben is.
A házasságuk, olyan volt, mintha három gyereket kellett volna eltartania, három gyerekről kellett volna gondoskodnia. Ebből, a háromból, a legtöbb gondot, fájdalmat, a férje okozta. Nem társa volt, ő viszont a rabszolgájává vált az évek során.
Romokban hevert a házassága, rommá vált az élete.
Egyetlen sikerét, a gyerekeiben látta.
A férjével, ágytól, asztaltól már elváltak egy ideje. Évekkel azelőtt kiköltözött a hétvégi házba, s ő hétvégeken a heti munka és háztartás után ment utána. Rendet rakni körülötte. Mocsok, piszok, szitok, és veszekedés várta. Szerezz pénzt, mondta a férje, és ő hiába válaszolta, hogy a pénzért az ő köreikben szokás megdolgozni, s az egyetlen amit pénzzé tehet, az a munkaereje, s jelen pillanatban azért annyit adnak, ami a bére.
Minden alkalommal piszkosnak érezte magát, mint aki bemocskolódott a primitív igénytelenségtől, mint akit tönkre aláztak.
Kitakarított, kimosott, megfőzött néhány napra, táskájába süllyesztette a befizetni való csekkeket, és menekült vissza, a pesti lakásba. Várnak a gyerekek, mondta, és hátra sem nézett, amikor elment.
A hétköznapok békésen teltek a két fiúval. A nagyobbik már dolgozott, a kicsi tanult, de kevés időt töltöttek otthon. Jó gyerekek voltak, nem okoztak bánatot, gondot semmivel anyjuknak.
Később, a nagy elköltözött a lányhoz, akit később feleségül vett, a kicsi barátnője pedig szinte oda költözött.
Ettől persze a helyzet nem változott, maradtak hétköznap a telefonos csatározások, hétvégén pedig a teljes kiőrlése, porba döngölése testnek és léleknek.
Tudta, nem bírja sokáig. Meghalni nem akart, hisz még oly fiatal.
Élni akart, csak másképpen.
Később, valami eltörött teljesen. Elveszett a jólneveltség mindent eltűrő kondicionálása, és közölte a férjével a megfellebezhetetlent.
Elválik. Persze nem vette komolyan, majd amikor érezte, hogy mégis erős az elhatározás, könyörögni kezdett, ígért fűt, fát, bokrot, egy egész arborétumot, csak adjon még egy esélyt. Egy utolsót. Persze, ő adott. Több mint huszonöt évet éltek le együtt, legyen. Így is nehéz volt a lelkiismeretét megnyugtatnia, hogy ő elhagyja a férjét, a bajban. Bár, a férje mindig bajban volt, sosem volt munkája, sosem volt pénze.
Adott esélyt egyszer. Majd később még egyszer, majd újabbat és újabbat.
Addigra már nyugtatóval élt, altatóval feküdt, lefogyott, enni sem tudott.
Álmatlan éjszakáin, a neten lógott. Próbált beszélgetni, kommunikálni másokkal.
Eltalált, egy irodalmi portálra. Csodálta az ott írókat, elámult az írásokon.
Már a munkahelyéről is belesett időnként az oldalra, de dolgoznia kellet, s ezért kinyomtatott rengeteg írást, verset.
A metrón csodálkozott rá a férfira. Tulajdonképpen, ott találkozott vele. Állt a szerelvényen, egyik kezében az a4-es oldalakkal és falta a sorokat. Döbbenetes hatással volt rá a férfi minden szava.
Később, arra az oldalra, ő is feltett néhány írást. Gyengécskék voltak, s iszonyú félelemmel várta, mit szólnak majd a többiek. Biztatást, kedvességet kapott, és örömére, a férfi is olvasta, s amit hozzászólásként írt, teljesen fedte a valóságot, mintha látnok lett volna.
Később, beszélgetni kezdtek. Virtuálisan természetesen.
Magának is meglepő volt, az a nyíltság, ahogy mesélt magáról, az életéről, a lelki problémáiról, a félelemről, a gyengeségéről. A férfi meghallgatta, s mindenre volt egy jó szava, bölcsessége. Nem tanácsolt semmit, nem akart semmit tőle, csak, mint mondta, azt érezte, segítségért kiált. Kiabált a nő persze, leginkább magában, de a szavaiban, a leírt mondatokban, az elveszettség, a kilátástalanság jelent meg.
A férfi egyedül élt, de nem volt magányos, és derűvel szemlélte a világot, háta mögött egy rosszul sikerült házassággal, és néhány befejezett kapcsolattal.
Szokásukká vált a napi többszöri levélváltás. Bár ismerték egymás számát, a telefonért mégsem nyúltak soha.
Néhány hónappal később, szerveztek egy találkozót az irodalmi oldal aktív tagjai.
Először, ott látták egymást, bár a nőnek nem jelentett meglepetést a férfi külseje, a honlapján már találkozott az arcképével.
Etalon volt számára a férfi. A gondolkodó, a bölcs, az író személyét testesítette meg.
Amióta megismerte a betűket, olvasó ember volt, s tisztelte a könyvek szentségét, ámulattal adózott azoknak az embereknek, akik nem hivatásból, tehetségből, örömből írtak.
A találkozó után a férfi felhívta, akkor kérte az első randevút tőle. Úgy élte meg, mint egy taknyos teenager.
Zavarban volt, ösztönösen cselekedett.
Mágneses erő vonzotta őket egymáshoz, hisz nem tudhatták, hogy a leírt szavak valóban valóságosak. Nem tudhatták, hogy a leírtak, a röpke találkozáskor mondottak nem egy szerep, egy forgatókönyv részei.
A virtuális kommunikáció rengeteg csapdát rejt. Egy levélre válaszolni, bőven jut ideje az embernek. Megfontolhatja, átírhatja, kitörölhet szavakat, mondatokat, hogy az a lehető legjobb, legszebb legyen. A rövid, verbális kommunikációban is lehet megfontoltan okos, szép az ember.
Mégis, ők ketten, valahogy érezték, tudták, hogy a másik nem játszik szerepet, önmagát adja.
Az első randevút, több találkozó követte. Kezdtek egymás életéhez tartozni.
Aztán, eltöltöttek egy egész napot a férfi lakásán, majd egy hétvégét, sok hétvégét.
A nő közben elvált.
Nem a férfi miatt, de ő adta meg neki azt az erőt, ami hiányzott belőle, hogy elviselje a zaklató szemrehányásokat, átlépjen a lelkiismeretére apelláló sirámokon.
A nő kezdett hinni önmagában. Már több volt, mint egy gép, aki pénzt hoz haza, több volt, mint egy rabszolga, aki csendben takarítja el a piszkot, s megadóan tűri a lelki és testi ütlegeket.
Felemelkedett. Úgy érezte, életében először, önmaga lehet. Rácsodálkozott saját gondolataira, értékrendjére. Teljes emocionális énje felülkerekedett a racionalitáson, és a válás kimondásával kilépett a házasságából, hátra hagyva minden hívságot, mit anyagi javaknak neveznek. A racionalitás csírájával egy dologhoz ragaszkodott, a volt férjével birtokolt közös lakás, a gyerekeket illesse meg.
A személyes holmiján kívül, nem vitt magával semmit, s a férfihoz költözött a bérelt lakásba.
Ma, már közös lakásukban élnek.
Harmóniában, boldogan, ha nem nagyképű, példaértékűen.