Asszonysors
Három hete adta be a válópert.
Amikor átvették tőle a keresetlevelet és a házassági anyakönyvi kivonatot, megkönnyebbült.
Teljesen felszabadultan lépett ki a bíróság épületéből.
Másnapra ez elmúlt.
Már ismét szorongott.
Mert nem szólt azonnal a férjének.
Külön élnek már jó ideje, és a tényt hogy elválik, már régen bejelentette.
A férje, voltférje? Mégis reménykedett, egy újabb esélyért könyörögve.
Hányadik újabb, és hányadik utolsó lenne ez?
Ki tudja?
Nem számolta hányszor adta be a derekát.
Hányszor szorította össze a fogát, és hányszor próbálkozott elviselni az elviselhetetlent.
De most vége.
Elfogyott az ereje és a türelme.
Érzelmei már rég nem voltak. Eddig is csak a kötelességtudat és a szánalom tartotta fogva.
Mégis. Most, mikor a válópert elindította, nem volt bátorsága megmondani annak az embernek, akivel együtt élt le harminc évet.
Naponta újra és újra elhatározta, ma szól neki. Aztán, mikor telefonon beszéltek nem volt ereje a közléshez.
Félt tőle. Félt a durvaságától és a kiszámíthatatlanságától.
A rettegés még mindig elfogta olykor-olykor, ha eszébe jutottak az esztelen őrjöngések.
Amikor először történt, alig volt két hónapos az első gyerekük. Szegény apja.
Elrémülve nézte feldagadt száját. Megfenyegette a vejét. Ne merje a lányát még egyszer bántani.
Utána már vigyázott. Ne maradjon látható nyom.
Furcsa, az indulatain nem tudott úrrá lenni, de arra gondosan ügyelt, ne legyenek sérülések, foltok, hegek.
Legalábbis ott ne, ahol nem takarja ruha. Néha a nyári melegben sem tudott rövid ujjú blúzt viselni.
Mert véraláfutásos volt az egész karja.
Szégyellte. Takargatta, ne tudja senki meg.
Persze tudták. A gyerekek is, hisz hallották.
A válogatott szidalmakat, néha még látták is amint apjuk, az anyjuk haját tépi.
Amikor utoljára bántotta, már felnőttek voltak mindketten.
Akkor érkeztek, amikor már az apjuk elment. Mert kidobta a közös lakásból.
Csak nézték szomorúan az anyjukat. Hogy mi játszódott le bennük, soha nem tudta meg. De amíg él nem felejti el, ahogy akkor ránéztek.
El kellett volna válnia már sokkal előbb. Mégis mikor?
Akkor mindenképp, amikor rádöbbent, egyedül van. Minden bajjal.
Vagy akkor, amikor a nagyobbik gyerek elrohant otthonról, és az apja vissza akarta tartani hogy utána menjen.
Akkor sem lett volna késő, amikor a kisebbik fiúval kezdődtek a gondok az iskolában.
Sok hiábavaló sérüléstől óvta volna meg a gyerekeket.
Elválhatott volna már sokkal hamarabb, de még ma sem késő. Maradt még annyi idő az életéből, hogy boldog is lehessen.
A gyerekek megértették, és elfogadták a döntését. Talán még meg is könnyebbültek.
Ma viszont néha talán nem is tudják, kit sajnáljanak.
Az anyjukat? Aki egész eddigi életében némán tűrte a megaláztatásokat, vagy az apjukat, aki most sír és reszket, mert egyedül maradt.
Mindenkit megértenek az emberek.
Leginkább azt, aki hangosan sír, és látványosan szenved.
Csak azt értik kevesen, aki némán zokog, és mosoly-álarc mögé rejti a fájdalmat.
04-09-2005 |