Anyósom majd megadja
-Zoli, kérlek, adj nekünk kávét, anyósom majd megadja.
Zoli rájuk néz, és szó nélkül készíti a két kávét.
Reszketnek. Ködös, borús a reggel, hideg van.
Látszik rajtuk, az éjszakát nem töltötték fűtött helyen.
A fiú talán 25 éves. Milliméteresre borotvált feje megkeményíti a vonásait, pedig nem durva az arca. Szikár, erős testalkatú, szótlan. A barátnője beszél helyette.
Kezüket melengetik a műanyag poháron, és lassan kortyolják a forró kávét.
-Köszönjük, mondja a lány.
Festett fekete haja fényes, kicsit kócos, olyan szélfútta. Fiatal arca sápadt, de mosolyog, csacsog, nem engedi, hogy megtiporja az élet.
Nem tudni hogy került az utcára, hisz alig 20-22 éves.
Talán, csövezik.
Az én ifjúságomban, így nevezték azokat a fiatalokat, akik lázadásból, dacból, büntetésből elhagyták a szülői házat, s kietlen helyeken összeverődve kerestek menedéket.
Lázadásból, mert biztosak voltak meg nem értettségükben.
Dacból, mert mást akartak, mint amit elvártak tőlük, mint amit rájuk erőltettek.
Büntetésből, hadd izguljon az a makacs apjuk-anyjuk, akik korlátozzák szabadságukban, tetteikben.
Az akkori ifjúság csövezett, és lejmolt.
Lejmolt, rettentő csúnya szó, de akkoriban így nevezték, amikor adj egy bélást felszólítással, állították meg az embereket. Bélás? Tudom, művelt ember nem használ ilyen kifejezéseket.
A bélás, a boldogult kétforintos volt. No nem ez az apróság, amitől nemrégiben búcsút vettünk, a korabeli elődje, mely jóval nagyobb volt, és még venni is lehetett valamit belőle.
Bezzeg, az én időmben, néhányan csöveztek, és lejmolásból éltek.
No nem túl hosszú ideig, csak addig, míg a szülők, vagy a rendőrség rájuk nem talált.
Nem tudni, hogyan került a lány az utcára. Családja taszította ki, vagy önszántából választotta a hajléktalan életet, de gyermeki naivitással, optimistán néz a világra, talán van jövőképe.
Zoli nem tudta ki is az anyós. Fel sem merült benne, hogy a hajnali két kávét valaki valóban kifizeti majd.
Meglepődött, mikor órák elteltével megjelent az ápolt szőke nő, a furcsa pár egyik fele, s kifizette a „menyem” tartozását.
Az anyós, ekkor vált valóssá. Nem csak egy futó benyomás, egy kép, egy emóció volt már, hanem hús-vér ember.
Makulátlan hófehér dzsekijében, festett szőke hajával, alapozóval fedett arcával, tiszta, értelmes beszédével, nem illik a hajléktalanok átlag körébe.
Anyós, a pénzén nem alkoholt, hanem kávét, zsömlét, süteményt vesz.
Terelgeti a két gyereket a nappali melegedő hatókörében, a nélkülözésben, az elviselhetőség felé.
Hol töltik az éjszakát, honnan jöttek, hogy kerültek ilyen helyzetbe, nem tudni.
Megpróbálják méltósággal túlélni a mát, s megélni az eljövendőt.
Megérdemelnék.
2008.03.12. |