No szép kis ribilliót csaptunk…
Hol is kezdjem?
Kedvenc számom, a szerencseszámom a tizenhárom.
Kis családunk szűk keresztmetszete most ennyi főből áll (bár a dolgok jelenlegi állása szerint, Gábor fiam révén bővülünk talán egy új barátnővel).
A szüleim, a gyerekeim, a testvérem Kislányostul, párostul, akinek szintén vannak gyerekei, a Párom, és én.
Tekintettel a létszámra, és az elfoglaltságokra, az ünnepeket összevontan tartjuk mostanság.
Jelen alkalommal volt két születésnap, és három névnap.
Én, miután halmozom az élvezeteket, és különben is vészesen öregszem, mindkét kategóriában indultam.
Elhatároztuk tehát, hogy e nevezetes és világraszóló eseményt, kímélendő az ünnepelteket és az asszonynépet, étteremben üljük meg.
Tudjátok, olyan svédasztalos módra, fogyasztás rogyásig, ár fix, az idő korlátos, három óra áll rendelkezésre, hogy minél több ételt-italt gyömöszöljünk magunkba.
Már az érkezés sem volt zökkenőmentes.
Több részletben történt, a fél társaság késett.
Mire elfoglaltuk a helyünket az asztalnál, a szomszédság már megitta az aperitifet.
Ó, hát mi még örömködtünk egy kicsit egymásnak, hezitáltunk az ülésrenden, majd némi zavart okozva, belefogtunk az ajándékozásba.
Majdnem mindenki mindenkit köszöntött, de engem mindenképpen.
Tizenhárman, tizenháromfele indultunk, torlódást okozva ezzel a megrakott tányérokkal óvatosan közlekedő vendégek, és a teli tálcával egyensúlyozva száguldozó pincérek között.
-Bocsánat, bocsánat, szabad lesz, szabad lesz, hallatszott mindenfelől.
De ez minket kevésbé zavart.
Virágköltemények, cserepes virágok cseréltek gazdát, és négyen bontogattuk izgatottan a csomagokat, változatlanul nem kis vészhelyzetet teremtve.
Teljesen nem is mertem kiteregetni a gyönyörű jegesmacis plédem, még a végén ráöntenek valamit a szeleburdi vendégek vagy az óvatlan személyzet, és pecsétes lesz.
Mind a vendégek, mind a pincérek szerencsésen túlélték virágesős kavalkádunk.
Ekkor elkezdtünk töprengeni, talán koccintani kellene, szóval inni valamit.
A szomszéd asztaloknál éppen a desszertnél tartottak, mire sikerült elmondanunk szegény pincérnek ki, és mit inna.
Míg megérkezett a rendelés, a gyerekek testületileg felderítették az ételkínálatot, és mikor végre koccintottunk, a többi vendég már békésen emésztett.
Ideje volt már hozzáfognunk az étkezéshez.
Kivonultunk a terített asztalokhoz, és a bőség zavara mindenkit elszédített.
Az egyik gyerek persze rántott sajtot kért, ami nem szerepelt a kínálatban, de szemrebbenés nélkül elkészítették neki.
Laci szokásához híven mértékletes volt, és én is visszafogottan étkeztem.
Nem is értem miért nézett rám csodálkozva, mikor harmadszor fordultam, és megjelentem egy újabb rakott tányérral?
Hisz majdnem csak zöldség volt rajta.
Eltekintve a grillezett csirkemelltől, a joghurtos pulykától, a sajttól, mert a cukkíni és a sült banán ugye szintén zöldség.
Nem ettem például egy kanál bablevest sem, egy falat töltött paprikát, szarvasból vadast, és péknés csülköt sem.
A hortobágyi palacsinta is hiába kacsingatott rám, söt, később még a somlóinak is hidegen fordítottam hátat.
A desszertet és a gyümölcsöt, a kislány szervírozta.
Elemében volt, egyszemélyben is tudott közlekedési akadályt képezni.
Végigkérdezett mindenkit, kérsz almát, kivit, banánt, süteményeket?
Muszáj volt ennem… azért az általa szállítmányozott élelem felét később óvatosan visszacsempésztem.
Közben időnként leoltották a lámpákat, pincérek sora vitte az asztalokhoz a tortákat, és szólt a „happy birthday”, tapsoltak, énekeltek a vendégek.
Csak mi voltunk lemaradva, mert ahelyett hogy erősen a fogyasztásra koncentráltunk volna, gátlástalanul jól éreztük magunkat egymás körében.
Bár állítólag, botrányosan sokat egyedül én ettem.
Aljas rágalom kérem, semmivel sem ettem többet, mint más egyéb szimpla napokon.
Legfeljebb csak egy picit.
Mondjuk dupla sárgarépát és kukoricát, meg egy kanállal több zöldborsót, és még egy kis wokban párolt zöldséget.
Mit tegyek, ha mániákus zöldség fogyasztó vagyok?
A pincérek már alig tudták kivárni azt a pillanatot, amikor mindenki leteszi végre a kezéből az evőeszközt.
Varázsütésre elsötétedett, és a virághalmok között elém csúsztattak egy tortát, melyen szikrázó tűzijáték pöfékelt.
Megpróbáltam elfújni, ha már szülinapi torta, legyen liba, vagy legalább kövér…
Addig fújkáltam, míg szerencsésen leégett, és kihunyt magától.
Éppen kezdtem törni a fejem, mit is kezdünk most jóllakottan egy tortával, mikor asztalunk őrangyala rutinosan megkérdezte, becsomagolja-e?
Gyorsan megkérdeztem elpilledt családomat, ki kér belőle, de csak riadt fejrázásokat kaptam, hát megkönnyebbülten bólintottam, igen kérem...
Akkor már rég visszaszámláltak, perceink voltak csak hátra, a szomszéd asztaloknál már újra terítettek, megérkezett a számla, szóval mennünk kellett.

Lassan mindenki kiválogatta a maga virágait, csomagjait, és kényelmesen kisétáltunk a levegőre.
Az utcán már csak egy egészen kicsi dugót képeztünk a búcsúzkodással, de mentségünkre szólva, mindenki fáradt volt már az élményektől.